Sokáig nem írtam, mert nem nagyon volt mitt. Szépen normalizálódott az életem. Mint minden normális ember reggelente felkeltem elmentem dolgozni, munka után hazajöttem, megfőztem a vacsorát, vagy Zolika várt meleg étellel. Együtt megvacsoráztunk Andival, mint valami kis család, vacsora közben befutott Pista is. Megbeszéltük a nap eseményeit, játszottunk a kutyával, majd mindenki ment lefeküdni és reggel kezdődött minden előről. Esténként az Egymillió lépést néztük. Amit sikerült is kívülről megtanulni annyit láttuk már. Amiről gyakran eszembe jut, az a művelődés történet vizsga, amire a Petivel elnyomtunk nem tudom mennyit, majd a kollégium tvés szobájában, ahol a videó is volt, kazettáról megnéztünk kb 40, amit illik tudni című baromságot, egy dologra emlékszem, Vörösvárosháza, Wasserman, semmi többre. Megérte. És aztán írtunk egy 5ös zh-t talán. Mindegy. Szóval semmi izgalmas sem történt. Persze elmondhatom, hogy a Kingsplace-en megismerkedtem, egy -és most felsorolás következik- sri lankaival, brazillal, sierra leoneivel, szlovákkal, jó pár angollal, göröggel, pár magyarral, 3 ausztrállal, még több sri lankaival, 2 elefentcsontpartival, egy fél Ghánai fél Némettel, spanyollal, 2 lengyellel, 1 barbadosival. Egyszer volt egy közös paintball parti, ahol az ausztrállal nagyon egymásra találtunk. Kibaszott jó volt! A Buddhista háborúba ment. Lelőttem kb 8 embert. De rájöttem, hogy a háború nem nekem való. Az első fél órában ellőtték a bal térdemet, a jobb kezemről 3 ujjat, majd kaptam egy fejlövést. Szóval ennyi. A háború első napját sem igen élném túl. Aztán persze fasz tudja, de azért nagyon élvezetes volt. Hazafelé az overgroundon az egyik hüje elgurította a festékpatron kézigránátot. Hál istennek nem kibiztosítva. Egy hónappal később egy szülinapi kerti partin robbantottuk fel. A buli annyira jól sikerült, hogy a környékbeli fekák be akartak jönni az utcáról szórakozni, majd volt valami nézeteltérés és a házigazdát megverték az utcán páran. Ez ugyan az a buli volt ahol a csumarészeg 45ös managernő beleharapott a vállamba, mert annyira megkívánta, majd elment Jimmel, szintén ausztrál, szobára.
Aztán volt olyan, hogy elmentünk Európa Kiadó koncertre annyira szétnyomva, hogy nekem csak a pillanat létezett. Olyannyira, hogy miután eljátszottak két számot, a második után az elsőt kértem, mert nem emlékeztem, hogy már játszották. A koncert után, még ott maradtunk inni. A Menyhártékkal (is). Megöleltem, ittam vele. Szép pillanat. Ez megmaradt.
Aztán volt egy két leaving parti, mert amióta Emma az új general manager munkába állt, azóta vagy 15en elhagyták a céget. Köztük én is, bár én valójában sosem dolgoztam hivatalosan ott. Én csak külsős voltam és vagyok még most is.
Közben elvittem Lacikát a White Horseba, mert szülinapja volt, és olyan szerencsétlen egy figura, annak sincs senkije és ráadásul még szopatja is magát. Szilvike, a szlovák kolleganője, akibe szerelmes, persze viszonzatlanul, adott 10 fontot, hogy legyen neki privát tánca is. Szóval elvittem, de azt mondtam, hogy csak a törzskocsmámba megyünk, iszunk párat a szülinapja alkalmából én fizetek és ennyi. Szegény olyan zavarban volt azt se tudta merre nézzen. Ezért inkább merően a sörét bámulta. Mindegy, megnéztünk 4-5 csajt, megittunk pár sört, majd mentünk kifelé. El kezdett hálálkodni, hogy mennyire aranyos vagyok, meg minden. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg mert ez még csak a kezdet volt. Felvittem az emeletre, ahol valójában még sosem jártam. De kurva magabiztosan beléptem, kb mint valami századelejei kupi. Odamentem két szőkéhez, mondtam, lányok a havernak szülinapja van és szeretném ha valamelyikőtök táncolna neki. Majd hívtam Lacit, hogy akkor válasszon. Rámutatott az egyikre az elvitte egy kis privát helységbe és nyomott neki egy táncot. A gyerek olyan boldog volt, mintha megkapta volna a kis piros tűzoltókocsiját. Majd mikor elmoondtam, hogy ez Szilvike ajándéka volt, akkor teljesen megőrült a boldogságtól. Vicces. Mennyi elég az embernek.
Aztán elment a brazil főnököm Eduardo da Silva Machado :) azóta én viszem egyedül a kávézót. Mindenki legnagyobb megelégedésére. A főchéf felajánlott nekem egy állást, asszem 3szor, maradjak a banquteingen és néha napján dolgozhatnék az étteremben is, de nem tudja megígérni, hogy heti rendszerességgel. Gondolkoztam rajta egy hétvégét, majd nemet mondtam. Mondtam neki, hogy én most már igazán mást szeretnék csinálni. Tényleg szükségem van éttermi, valódi éttermi tapasztalatra. Megértett, elfogadta, és mivel kurvára elégedett volt velem, adott egy telefonszámot meg egy nevet, hogy kit kell keresnem. Sőt beszélt az emberrel is, hogy majd hívni fogom. Smith-nek hívják. Agent Smith. Felhívtam, kaptam egy időpontot, önéletrajzzal és útlevéllel megjelentem nála. Elbeszélgettünk. Azóta ő futtat. Persze miután elmondtam a főchéfnek, hogy kb. egy olyan éttermet keresek mint az övé, felajánlott egy állást az étteremben, full timeban. De okosan visszautasítottam megint. És így érkeztünk el ahhoz, hogy miért kezdtem bele újra. Mert ma voltam először igazán éles bevetésen, az elmúlt 2 évben. De azt is mondhatnám, hogy életem legkeményebb napján vagyok túl. Ma a Tate Modern képgaléria éttermébe mentem, legalábbis azt hittem. Kiderült tévedtem. 10re kellett mennem, ott voltam már fél10kor. Hosszú idő után kitisztult az ég, ragyogóan sütött a nap, igazán szép nyári délelőtt volt. Sétáltam keresztül a Temzén. Gyönyörű volt. Közben pedig azzal nyugtattam magam, hogy csak 360 perc, ahogy Czibi mondta régen, az nem több mint egy hosszú pornófilm. A Gyűrűk Úra 1-2 rendezői változatban. Orlandot kellett keresnem. A bejáratnál lefényképeztek és belépőt adtak. Majd megjelent Orlando, aki nálam talán picivel alacsonyabb, valamilyen ázsiai lehet. Olyan nyugalommal, mintha tényleg Buddha lenne. Elbeszélgettünk. Mit csináltam, honnan jövök. Mondtam neki, igazából nincs éttermi tapasztalatom angliában, csak az amit otthonról hoztam. Azt mondta, nem gond. Berak a legkeményebb pályára. Meg fog törni, mert ha megtörtem akkor látja mire vagyok képes nyomás alatt. Gondoltam viccel, ezért mondtam neki, rendben lássuk. Tényleg azt hittem csak rám akar ijeszteni. Kiderült, megint tévedtem. Azért gondoltam, mert az ilyen próbanaposokkal általában fisz fasz melókat végeztetnek, csak hogy lássák mennyire lelkes, kitartó, gyors ilyesmi. Gondoltam majd az étterem konyhájában valami sarokban elpucolgatok, meg csinálok ezt azt előkészülök másnapra és semmi komolyhoz nem engednek oda. Ehelyett nem az étterembe raktak, hanem a kávézóba, ahol napi 500 embert kajáltatnak 3 óra alatt. 4 szekció, mindenhol 1 ember, kivéve a hideg pálya ahol 2. Én megkaptam a legkomolyabbat. A főételeket. Nem bonyolult. 1 vega, 1 hús, 3 hal körettel mindennel. Délbe indult a roham, először még Jimmyvel, a kolumbiaival dolgoztam. A mellettem dolgozó megkérdezte van-e nálam kés. Mondtam, persze. Jó, akkor ha Jimmy sokat ugat csak vágd bele. A szakácsok mindenhol ugyan olyanok. Majd amikor a roham erősödött, közölték, hogy Jimmynek be kell segíteni a hidegpályán. Onnantól egyedül csináltam mindent. Nagyon kemény volt. Ugyanis nem kaptam blokokat. A felügyelő szakács elordította, hogy mit kér és annyi. Onnantól csak fejben volt meg. Néha rámkérdeztek, mennyi még a hal, mennyi még a sült? Blablab. Kurva anyád! És időnként a 2 főchéf is nézte, hogy hogy teljesítek. Az egyiket a legfőbb chéfet, ráadásul ismertem, mert a Kingsplace éttermének volt a vezetője korábban. Amikor meglátott kérdzte is G-Dog hát te mi a faszt keressel itt?! Múlt pénteken a búcsú buliján, állítólag Manoj (Manus) megfogta Cliff feleségének Lilynek a mellét, ebből lett egy kis szóváltás, majd nekimentek Manojnak aki lenyomott egy írt meg egy akkora ausztrált, aki nem fért be a seregbe. 196 cm és 46os a lába. Meg Normant, akiról beszélek egy igazán kemény ír fickó. Bár Beckset iszik. Na ma ez a csávó figyelte a mozdulataimat. Életem egyik legkeményebb napja volt. Tényleg. Nagyon észnél kellett lenni. Bumm BUmm Bumm így kellett nyomni. Kétszer éreztem, hogy ha elengedném magam akár el is ájulhatnék. A múszak végén a polómból facsarni lehetett a vizet, úgy megizzadtam. Véletlenül Andretti Italia volt rajtam. Aztán persze Jimmy kezet rázott velem és azt mondta, hogy ügyes voltam. A mellettem dolgozó szakács, azt mondta előző nap volt ott 2 másik próbanapos is, akik nagyon előadták magukat, de semmihez sem nyúltak. Azt mondta én legalább érek valamit, nem úgy mint az a két pöcs. Aztán leültünk újra átbeszélni a napot. Majd kiléptem a szabadba abból az őrületből. Kifelé menet még kaptam 2 vizet és egy sonkás szendvicset útravalóul. Kifeküdtem a parkban fejem allat a kis zsákom, elmajszoltam a kis szendómat, megittam a kis vizemet. És olyan harmóniában voltam magammal, mint utóljára a Pilisben. Nagyon durva volt. Tökéletes megelégedettség, teljes nyugalom, béke, elcsendesedés. Tökéletesen a pillanatban voltam. Sütött a nap, kék volt az ég, pár fehér felhő, valahonnan hegedű szólt. Én meg csak feküdtem ott vagy fél órát. Majd haza indultam. Közben Agent Smith-szel kerestük egymást, de végül csak 6 után sikerült beszélnünk, mikor is már eljött az irodájából. Pedig holnapra leszervezett egy újabb melót. Paul Rhodes-hoz. Aki egy pék :) mehettem volna hozzá cukrásznak. Micsoda lehetőség újra csak. Tényleg most úgy érzem, hogy végre ott vagyok újra a start mezőben, csak éppen sokkal magasabb szinten már. Olyan jó érzés, hogy a konok kitartásomnak köszönhetően van némi fejlődés az életemben. Ha meggondolom, hogy mekkora utat jártam be. Minnél kevesebb a csomagod, annál messzebb jutsz, ahogy a bölcsek tartják. Holnap pedig Péterékhez megyek, vagy mehetnék pókerezni Marciékhoz. Péterékhez megyek.
Most pedig nincs más hátra mint, hogy ugyan azt csináljam mintha Csopakon lennék...és lehet a következőt is ki kell majd hagynom, mert ausztráliában szeretnék már akkor lenni....
